A mesék naplója

Azt hiszem kezd múlni E iránti ”szerelmem”. Illetve már nem gondolok rá annyit.. Fáj még, de nem tudok mit csinálni. Feladtam végleg és várom, hogy rám találjon az igaz szerelem.

Tegnap előtt mentem éppen édes anyukámhoz busszal. Összefutottam egy régi iskolatársammal. Hirtelen nem jutott eszembe a neve, ezért nem is mertem leszólítani. Meg valójában nem voltam biztos abban, hogy ismerem. Rég találkoztunk utoljára. Olyan egy-két éve.  Furcsa módon megtetszett a külsője. Helyes srác amúgy. Sötét haja van, nem barna, fekete inkább és gyönyörű kékes szemei.  Szívesen elbeszélgettem volna vele a buszon a 25 perc alatt, amíg le nem szálltam, de nem mertem megszólítani. Írtam neki egy levelet myvipen, ő válaszolt, én megint írtam. Megkérdeztem a második levélben, hogy nincs-e kedve találkozni velem. Egyelőre még nem kaptam választ. Női megérzéseim szerint ”nincs” lesz a válasza. Majd kiderül.. de remélem, összejön. Tovább akarok lépni.  Holnap megint megyek édes anyukámhoz, azt remélve, hogy megint rajta lesz a buszon. : ) Szép is volna.. Igazából nem tudom mit mondanék neki, nem is érdekel különösebben. De furcsa nagyon ez az egész. Amióta E van az óta nem tudtam más fiúra ránézni se. Erre jön Ő és bumm. Na de most megyek alukálni, már nagyon fáradt vagyok. Holnap, azaz már ma olyan este fél 9 körül kapok választ a levelemre valószínűleg. Addig is búcsúzom.

Az élet túl rövid ahhoz, hogy én hűséges legyek egy olyan fiúhoz, aki nem viszonozza az érzelmeimet. Fáj, de nincs mit tenni. Végleg el akarom felejteni. Ma lett belőle elegem, amikor láttam, hogy mennyire élvezi, hogy szerelmesen nézek rá és mosolygok, miközben a szívem épp meghasadt. Akkor abban a pillanatban hirtelen elkezdett bent valami történni, mintha törölné a dolgokat az eszem a szívemből. Nem éreztem fájdalmat, csak egyre nagyobb ürességet és haragot. Haragszom rá és egyben magamra is. Amiért ő ilyen, s amiért én képes voltam beleesni.

Ma elbeszélgettem a legjobb barátnőmmel erről. Kérdezte, hogy akkor most komolyan el akarom, felejteni vagy megint csak úgy mondom. És határozottan mondta, hogy el és végre erősnek éreztem magam. Mondta T, hogy nem vagyok normális, amiért képes vagyok/voltam ennyi ideig teperni utána. Inni a szavait mintha, egy pohár édes limonádé lenne, amit imádok. Most jöttem rá, hogy lassan négy hónapja ilyen görcsben élek. Minden nap szenvedek érte/miatta. Furcsa, de kezdem felfogni, hogy milyen és mennyi hülyeséget megtettem érte, azaz a semmiért. Mivel ő még most se áll velem úgy szóba, de szinte elvárja, hogy ”udvaroljak” neki. Ma, amikor nem szóltam hozzá magától hozzám szólt, mintha azt várta volna folyamatosan, hogy próbálkozzak nála. Ekkor is kezdtem érezni, hogy ennyi elég volt a miatta szürkévé lett napokból. Színes, életvidám napokat akarok! És meg is lesz abban a pillanatban, ahogy őt kiirtom a szívemből. Borzasztó szavak ezek, de ez az igazság. Szeretem, nem mondom azt, hogy nem. De nem akarok folyton szomorú és elkeseredett lenni. Elég volt belőle.

Vágyom már nagyon arra, hogy valaki olyan szeressen a tiszta szívéből, akit én is ugyan úgy szeretek. Boldog szeretnék lenni. Elhatároztam, hogy keddtől kezdve nem fogok hozzá szólni, de még rá se nézek. Számomra olyan lesz, mint amilyen én vagyok most neki, levegő. Mondta T, a barátnőm, hogy szerinte nagyon élvezi ezt, hogy egy lány fut utána.  Mondtam neki, hogy én is nagyon élveztem azt, amikor E futott utánam miközben nekem volt barátom éppen. Tetszett az a helyzet, hogy tudtam van biztosan egy olyan srác, aki nagyon akar engem úgy, ahogy vagyok. Még annyit mondott T, hogy szerinte, ha nem foglalkozok vele koppan majd egyet. Itt is kaptam egy apró reményt, de próbálom nem figyelembe venni.     Nem akarok minden nap, minden percben azon rágódni, hogy vajon hogyan tudnám magamat megkedveltetni vele újra. Meg, hogy vajon mikor változott meg ennyire a véleménye rólam és miért. De igazából, ha kapnék választ a kérdéseimre, akkor se lenne jobb a helyzet szerintem. Itt le kell zárni ezt az egészet. Nem kellek neki és remélem lassan ő sem fog kelleni nekem.

Amúgy annyira imádom az egyik barátnőmet T-t. Próbál nekem segíteni. De sajnos nem megy.. Nem bírom elfelejteni E-t. De megfogadtam, hogy mostantól "F" mint felejtő üzemmódba kapcsolok teljesen. Hiába fáj is, nem tudok mit csinálni. Ő élvezi a helyzetet, hogy fut valaki utána. De arra nem gondol, hogy annak a hülyének vajon milyen rossz lehet, hogy semmibe veszik. Sokszor elgondolkozok azon, hogy miért nem ad vajon még egy esélyt? Ennyire "megutált" volna..?! Azért ebben se vagyok túlzottan biztos.. Ha megutált volna nem szólna hozzám. De ő homlok egyenest mást csinál. Minden órán, minden szünetben beszél hozzám, piszkál, stb...

Na de mind1, ennyi elég lesz a gondolatokból..

Nagyon szomorú voltam tegnap és ma is. Tegnap E köszönés nélkül elment iskola után a városba. Olyan rosszul esett, hogy még egy sziát se vágott hozzám. Nem mintha kötelessége lenne köszönni, csak illő. Meg szerintem nem is vagyunk rosszban. Neki igazából semmi baja nincs. Csak nekem van. Amúgy tegnap elment bulizni. Egész este magam alatt voltam. Azon járt folyamatosan az agyam, hogy vajon összejött-e valakivel meg hasonló beteges gondolatok. Valahogy komolyan el kéne felejtsem. Most amúgy annyira nem érzem magam rosszul mint amennyire szoktam. Lehet ez azért van mert már két napja nem láttam. Ennyit beszéltünk MSN-en:
*Én:  milyen volt a buli?
-
*E: csá jó volt de most még lassú vok
-
*Én: hányra értél haza?
-
*E: 7 re akkor aludtam el 3/4 3 kor keltem

Kb. ennyit beszéltünk. Utána még elköszöntem tőle és kész. Talán nem kéne ráírjak. De egyszerűen ha rám jön, hogy beszélgetni szeretnék vele akkor nem bírom ki, hogy ne írjak neki..
Amúgy tuti nagyon jól érezhette magát ha reggel 7-re ért haza. Vagy nem volt előbb busz. Ki tudja.. Áhh.. feladom. Nem tudok mit csinálni, reménytelen ez az egész.. Fáj, hogy ilyen de igazából én csesztem el mindent az elején. Erre mondják azt, hogy: "késő bánat,eb gondolat"
Ez van. Nem fogok keresni mást, majd ha eljön az ideje rám talál azaz illető, aki viszonozza az érzelmeimet.
Amúgy jelentkeztem a megasztárba. Remélem összejön. Már kiválasztottam a zenét is. Nem írom le, hogy melyik lesz az mert a végén felismernek az idegen olvasóim :P Habár nem titok, hogy ki vagyok. De eddig senkit nem érdekelt. Nem is baj. Így legalább E nem tudja meg, hogy blogot vezetek, illetve azt, hogy csak róla írok szinte. Na ismét egy (szerintem) szép számmal búcsúzok ismét.

Azt hittem, nem fog már a bűbáj,
nem szeret többé e szív mást.
Az eszem figyelmeztet: állj meg,
a vége mindig csak sírás-rívás!

Egyre jobban kezdek megint magamba zuhanni. Tegnap volt az imádatos Valentin nap. Ebben az évben sem volt éppen akkor barátom. Hihetetlen, ez biztos valami átok lehet rajtam. Minden évben arra vágyom, hogy egyszer nekem is legyen éppen február 14-én barátom. Még ha csak arra az egy napra is, de legyen. Nagyon sokat gondolok mostanság E-re. Sőt… tegnap nagyon szenvedtem egyedül itthon. Folyamatosan ő járt a fejemben. Komolyan mondom, mintha beleolvadt volna a fejembe. Nagyon megszerettem. Csak tudnám miért.. Nem egy olyan, hú ha pasi. De egyszerűen egy pillantásával el tud varázsolni. Hát, ha még hozzám is szól.. Te jó ég. Amúgy megmondtam neki, hogy inkább ne is szóljon hozzám se semmi más, mert felejteni szeretnék. Amikor beszéltünk még sírtam is, mert már nem bírtam magamban tartani. Akkor azt mondta, hogy ő akkor is hozzám fog szólni stb. Utána beszélgettünk kicsit MSN-en. Akkor kimondta a bűvös mondatot: „Legyünk barátok.” Én meg mondtam neki, hogy ha nem lesz mellettem rossz napjaimon, akkor nem kell, hogy a barátom legyen. Erre Ő azt mondta, hogy ilyen esetben nem fog átrohanni hozzám. Ő nem így gondolta, legyünk sima ” barát barátok”. Mondtam neki, hogy nekem ilyenre nincs szükségem. Elég ”barátom” van már. Gondolom akkor kicsit megsértődve érezte magát vagy nem tudom. Mert innentől kezdve, amikor azt írtam, hogy nem kell ő nekem, mint barát, egyből máshogy viselkedett. De az óta nem igazán beszéltünk. Írtunk németből dolgozatot, akkor beszéltünk néhány szót, mert segítettem neki pár szóban. Hiányzik nagyon a piszkálódása, de jobb így, hogy nem beszélünk. Holnap lesz a ciki, amikor is informatika óránk lesz kettő egymás után, és mind a két órán közvetlen egymás mellett ülünk. Semmi nem választ el minket, még egy papírlap se. Nagyon jó lesz. Sokszor verem a fejem a falba, hogy miért dobtam el magamtól, amikor ő mondta, hogy jöjjünk össze. Még most se értem mi volt akkor velem. Hisz már akkor nagyon kedveltem. Csak gondolom ez nem esett le neki még most sem. Vagy már tényleg nem érez irántam semmit. Elgondolkoztam azon, hogy milyen jó lesz, hogy még két évig együtt leszünk, vagyis egy osztályban. De rájöttem, hogy mégse lesz olyan jó, mint amilyennek először gondoltam, mert egy az, hogy jövőre dolgozni fogunk a suli mellett. Így keveset fogom látni. A másik, hogy így soha nem fogom elfelejteni. Egy fiú se akar belépni az életembe, hogy elfelejtsem. Hihetetlen.. amikor szükségem van egy fiúra, aki szeret meg stb., akkor pont egy sincs. Jó, lenne több jelentkező is, de egyik se kell. Nekem E kell! És senki más! Bárcsak olvasná ezt a szaros blogot és megtudná végre, hogy mennyit szenvedek érte. Pénteken voltam bulizni a My Sweet Night-on. Akkor se éreztem valami nagyon jól magam, mert hiányzott iszonyatosan E. Reménykedtem, hogy eljön. Mégis csak egy nagy buli volt. De nem jött el. Amúgy nem egy bulizós fajta. Csak jött egy hülye gondolat, hogy lehet, éppen arra a bulira eljön.  De hát nem jött, pedig én vártam.  Azt hiszem, megyek és elsírom a bánatom Mackó úrnak. Ő az egyetlen, aki még nem mondta, hogy unja már az E miatti siránkozásomat. Valószínűleg ő nem is fogja mondani…

Komolyan megőrülök. Minden nap E-vel álmodok. Általában azt, hogy összejövünk, és amikor felkelek és rájövök, hogy csak egy álom volt és semmi több olyan rosszul érzem magam. Ma is felkeltem és élni se volt kedvem. Főleg, hogy ma össze is kaptunk.  Minden nap, minden percben ő jár a fejemben lassan 3 hónapja. Kezdek bekattanni érzem. Barátnőm mondta, hogy próbáljam levegőnek nézni, de még is hogy (??). Nem megy. Nem tudom semminek nézni, mert szeretem tiszta szívemből. Hihetetlenül fáj minden perc, amikor látom és tudom, hogy nem az enyém és igazából magasról szarik rám. Sőt.. élvezi nagyon a helyzetet. Nem tudom, hogy mit csináljak. Másra se bírok nézni.  Érzem, hogy Ő kell és nem más. Vele szeretnék lenni, talán 1 hétig, talán 1 hónapig, 1 évig, vagy örökké, mind1, az idő nem számít, csak Vele legyek. Bárcsak érzeném a csókjait, az illatát közelről, a bőrét, a haját. Amikor meglátom, már érzem belül, hogy itt a vég, mindjárt sírok. De próbálom magamban tartani és nem kimutatni, mert akkor ő érzi magát nyertesnek. Aj, Istenem, segíts nekem. Ez nem mehet így tovább. Még 2,5 évet vele kell töltsek egy iskolába. Addigra tényleg becsavarodok. Habár, nem látok a jövőbe, de nem hiszem, hogy összejövünk mi az alatt a 2,5 év alatt. Képtelenség. Azt mondják, hogy ő még ”gyerek”. Van benne valami. Amúgy E-nek soha nem volt barátnője, illetve volt egy, de nem komoly. Amikor próbálkozott, egyszer azt mondta, hogy velem el tudja képzelni a komoly kapcsolatot, az életét, a szexet. Ekkor még nem táplált a kicsi szívem szinte semmi mélyebb érzelmet a vonzalomnál iránta. Ezért ekkor kicsit bevallom megijedtem. Féltem attól, hogy ha összejönnénk, csalódna bennem. Nem akartam, hogy az első lányra az életében úgy emlékezzen, mint egy boszorkányra. Ezzel nem azt mondom, hogy én az vagyok, vagy az lettem volna. De ki tudja, hogy viszonyultunk volna egymáshoz. Lehet egyáltalán nem jöttünk volna ki. Tudom, ezt senkinél nem lehet előre tudni, hogy mi lesz, de egy szóval féltem és kész. Ha megint ezt mondaná, nem haboznék. Mindent megtennék érte/értünk. Valószínűleg ilyen se lesz többet. Kezdek megint befordulni. Beiratkoztam az edző terembe, hogy valamivel elfoglaljam magam. Ma voltam először. Két órát edzettem, de egy perc nem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna rá. Amikor vége van a napnak az iskolában fájó szívvel veszek tőle búcsút. De a péntek az igazán fájdalmas nap, amikor is két napig nem látom, nem beszélek vele, semmi. Holnap péntek, fel kell készüljek lelkiekben a ”búcsúra”. Amióta oda vagyok érte imádok iskolába járni, de csak miatta. Amúgy ilyenekre kéne felkészíteni a gyerekeket, nem pedig a szexről kell felvilágosítást adni. Ha úgy érzi egy ”gyerek”,hogy akarja a szexet úgyis megtesz mindent, hogy megtörténjenek a dolgok. Nem kell azt magyarázni, hogy-hogy megy ez.  Inkább arról kéne felvilágosítani egy gyereket, hogy mi zajlik majd le vele az iskolában. Már első osztályban kezdődik minden. Amikor nyolc évig egy osztályba kell lenni legalább másik 20 gyerekkel. Biztosan tetszik valaki abból az osztályból aztán lehet ez a ”gyerek szerelem” évekig tart és jön a csalódás. Már ott megreped a gyermek kicsi szíve. Meg aztán, vannak a ”kemény legények” az iskolákban, akik a náluk kisebbeket bántják. Sok olyat láttam már, hogy a gyermek, nem mert otthon szólni, hogy mit műveltek vele az iskolában a ”nagyobbak”, mert félt a következő veréstől. Erről kéne elbeszélgetni a gyerekkel, hogy ha van valami baj, mondja el hátha tudunk rajta segíteni. De hát sok szülő annyit törődik a gyerekével, hogy elviszi az iskolába, érte megy négy órakörül (amikor vége a napközinek), haza viszi, ad neki enni, és itt a vége. Sok szülő meg se kérdezi, hogy mi volt épp aznap az iskolában. Volt-e valami probléma. Na de mind1, már megint okoskodok. Tényleg becsavarodtam :D . Azt hiszem mára ennyi elég is lesz. Még takarítani kell, meg aztán egy újabb álom vár rám, valószínűleg amitől a holnapi napom se lesz túlzottan jó.

2009.szeptember 4. 15:39 Ekkor még boldog voltam, csak nem vettem észre magam.

E-vel akkor voltunk először kettesben egész délután. Varázslatos nap volt. Mintha egy álomvilágba lettem volna. Bárcsak még tartana ez az álom. Olyan rossz visszanézni azokat a képeket, amikor még „jóban” voltunk. Hihetetlenül fáj, de nem mutatom ki. Úgy érzem sokszor, hogy neki jól esik, amikor szomorúnak lát. Mintha azért lenne ilyen, hogy visszakapjak mindent. De nekem egyáltalán nem esett jól amúgy, amikor visszautasítottam ő pedig szomorú volt. Azt állítja, hogy ő azonnal túltett rajtam, amikor mondtam, hogy hagyjon, mert van barátom. De ez nem így volt. Emlékszem rá, sokáig próbálkozott. Na de mind1, most nincs túlzottan sok kedvem siránkozni. Jelenleg boldog vagyok, vagy legalábbis valami olyasmi van most. Mostanság E eléggé kedves velem. Nem panaszkodhatok (annyit). Még mindig nem mondtam le róla teljesen, de már elviselhető állapotban vagyok. Nem beszélek éjjel-nappal róla, nem gondolok annyit rá. Mostanság sok minden leköt és furcsa módon mindennek tudok örülni. Rég volt ilyen.. Talán visszatértem, talán nem. Ki tudja (?). Így se jó amúgy, de nem fogok panaszkodni. Arra gondolok, hogy ennél csak rosszabb volt eddig. Amúgy mostanság felszedtem pár kilót, így most el fogok járni konditerembe, hogy leadjam a fölös kilókat. Remélem, sikerrel járok. Elhívtam E-t is. Erre ő csak annyit mondott, hogy; „Bocs, de nem. Megyek inkább haverral.” – magamban őrjöngtem, hogy miért ilyen – nem mondtam erre semmit. Nem volna értelme vele ilyenről vitát nyitni, hogy valójában, mi azaz ok, amiért nem tud velem sehova se eljönni. Nem érdekel már ez se, ezt is megszoktam. Nekem bőven elég annyi, hogy nap mint nap láthatom az iskolában. Érezhetem magam mellett, és néhány szót tudok vele válltani. Lehet így hamarabb elfelejtem, illetve hamarabb múlik az, amit iránta érzek. Az a baj, hogy nem akarom, hogy elmúljon ez az egész, mert reménykedek abban, hogy egyszer rájön mennyire is szeretem őt és végre egymásé lehetünk. De szívem legmélyén valahol, egy kis eldugott részben tudom, hogy ilyen soha nem lesz. Ezt nevezik viszonzatlan szerelemnek. Ilyen az, amikor mozgás sérültnek érzed magad, de járó képes vagy. Mindenki átesik ezen, csak valaki túl hamar. Habár.. szerintem ez nincs korhoz kötve, de sokan azt hiszik, hogy a ”fiatal” szerelem igaz szerelem. Ha az oviban meglátsz egy helyes lányt/fiút és a szíved elkezd kalimpálni nem azt jelenti, hogy te tiszta szívedből szereted és vele élnéd le az egész életed. Hisz akkor még azt se tudja az ember fia, hogy mi az a szerelem. Csak annyit tud az egész dologról amennyit a TV-ben lát és amit a környezetében tapasztal. Na de, nem okoskodok. Én is voltam óvodás valamikor : ) . Sokszor szívesen visszamennék az időbe. De lehet, nem változtatnék semmin. Ha az eddigi hibáimat nem éltem volna meg valószínűleg most itt ülnék, és nem tudnám, hogy mit hogy kell csinálni. Tapasztalatlan lennék.  Szóval nem biztos, hogy változtatnék bármin is. E-ből is rengeteget tanultam. Talán ő lenne az egyetlen ”hibám”  amin változtatnék (ha tudnék).  Azt hiszem ennyi elég is lesz egyelőre. Egy szép számmal búcsúznék. (Gyönyörű hangja van a nőnek.)

Még nem volt meg a túllépés, de csináltam egy új blogot. Gondoltam még is csak kiírom magamból, amit érzek/gondolok éppen. Hol is kezdjem.. Nagyon sok minden történt velem az elmúlt napokban. De, hogy mindenkinek tiszta legyen a kép először is bemásolom szerény kis történetemet, amit én írtam nem olyan régen. Lényegében egy fiúról szól, akinek én fájdalmat okoztam. Akkor még nem tudtam, hogy ő lesz az a fiú, akivel az életem hátralévő részét képzelem el. Jöjjön akkor a történetem.

Volt ugye bár E (a fiú), aki nagyon hajtott egy jó ideig D-re (azaz rám). D-nek akkoriban volt egy barátja, akivel úgy gondolta végre komoly kapcsolatot tud kialakítani. Ezt elmondta E-nek is, de ő akkor se adta fel. Nagyon próbálkozott. D próbálta úgymond ”leépíteni” E-t, de nem igazán sikerült. Egy idő után kezdett nagyon elromlani D akkori kapcsolata. E erről nem tudott, de valahogy mégis fokozatosan kezdett lemondani D-ről. Szakított D a barátjával, de akkor még semmi nem volt E-vel. Nem közeledett felé, félt attól, hogy E-nek már nem kell, ezért húzta az időt, abban bízva, hogy majd E fog kezdeményezni. Hát, sajnos arra várhatott volna örökké valószínűleg. Mivel E egyáltalán nem lépett D felé, ezért D összegyűjtötte minden bátorságát és E elé állt, mélyen a szemébe nézett és elmondta, hogy mit érez iránta. E erre csak ennyit mondott; „ Mi ez a nagy fordulat? Miért pont most kellek én?” – D erre nem igazán tudott mit mondani, így vége is lett az akkori beszélgetésnek. Teltek, múltak a napok, a hetek és még mindig semmi sem történt. E nem lépett. D elhatározta, hogy ismét megpróbálja. Sok időbe telt ismét erőt gyűjteni az újabb csalódáshoz. Ugyan úgy, mint legutóbb, D elmondta mit érez, E pedig elmondta, hogy már nem akar tőle semmit, mert már elmúlt a szerelem (!!!). Itt kellett volna teljesen lemondani E-ről, De nem ment D-nek. Egyre jobban kezdte megszeretni E-t (de, hogy mi fogta meg ennyire D-t E-ben az egy örök rejtély marad valószínűleg). Nagy nehezen, de nem teljesen, D túltette magát az újabb visszautasításon. Gondolta, hogy változik egy kicsit, hát ha úgy megszereti E. Ez sem így lett. D 360°-os fordulatot vett, de még így se kellett E-nek. Valószínűleg E-nek fel se tűnt, hogy D miatta változott meg teljesen. D nem bírta feladni, ezért ismét E elé állt. (Mostanra, amúgy D rájött, hogy beleszeretett E-be.) Szerencsétlen D elmondta ismét a mondókáját, de E-t nem lehetett megpuhítani. Csak ennyit mondott; „Már nem kellesz. Nem tetszel. Értsd meg!” - Hát paff - Mit gondolt vajon? Hogy majd egyről a kettőre elfelejti D azt (az addigra már eltelt) 6 hónapot? Na, ez nem így megy. D folyamatosan szenvedett, mivel is E-vel egy iskolába és egy osztályba is jártak (illetve, még mindig egy osztályba járnak). Minden nap látják egymást. Minden nap ugyan úgy vállnak el. Alig beszélgetnek, az iskolában mivel E folyamatosan azt mutatja D-nek, hogy már egyáltalán nem érez semmit iránta. Az utolsó visszautasítás óta D nem próbálkozott, de gondolkozik egy újabb próbálkozáson, a remény még benne van (sajnos), és nem bírja feladni, mert SZERETI (!!!!!!!). D soha nem fogja valószínűleg megtudni, hogy miért nem kellett E-nek, hogy valójában mi volt az ok. De ki tudja, lehet titokban egymásért élnek és egymásért halnának meg. Pont.

”Röviden” ez volna az én kis történetem. Azóta változatlan a helyzet. E nem lép, és csak azt mutatja nekem, hogy már semmibe se vesz. Illetve, nagyon is figyel rám. Mindenre emlékszik, amit az elmúlt 7 hónapban mondtam vagy tettem. Ez persze jól esik és végképp megmarad bennem a remény, hogy egyszer talán összejövünk.