2009.szeptember 4. 15:39 Ekkor még boldog voltam, csak nem vettem észre magam.

E-vel akkor voltunk először kettesben egész délután. Varázslatos nap volt. Mintha egy álomvilágba lettem volna. Bárcsak még tartana ez az álom. Olyan rossz visszanézni azokat a képeket, amikor még „jóban” voltunk. Hihetetlenül fáj, de nem mutatom ki. Úgy érzem sokszor, hogy neki jól esik, amikor szomorúnak lát. Mintha azért lenne ilyen, hogy visszakapjak mindent. De nekem egyáltalán nem esett jól amúgy, amikor visszautasítottam ő pedig szomorú volt. Azt állítja, hogy ő azonnal túltett rajtam, amikor mondtam, hogy hagyjon, mert van barátom. De ez nem így volt. Emlékszem rá, sokáig próbálkozott. Na de mind1, most nincs túlzottan sok kedvem siránkozni. Jelenleg boldog vagyok, vagy legalábbis valami olyasmi van most. Mostanság E eléggé kedves velem. Nem panaszkodhatok (annyit). Még mindig nem mondtam le róla teljesen, de már elviselhető állapotban vagyok. Nem beszélek éjjel-nappal róla, nem gondolok annyit rá. Mostanság sok minden leköt és furcsa módon mindennek tudok örülni. Rég volt ilyen.. Talán visszatértem, talán nem. Ki tudja (?). Így se jó amúgy, de nem fogok panaszkodni. Arra gondolok, hogy ennél csak rosszabb volt eddig. Amúgy mostanság felszedtem pár kilót, így most el fogok járni konditerembe, hogy leadjam a fölös kilókat. Remélem, sikerrel járok. Elhívtam E-t is. Erre ő csak annyit mondott, hogy; „Bocs, de nem. Megyek inkább haverral.” – magamban őrjöngtem, hogy miért ilyen – nem mondtam erre semmit. Nem volna értelme vele ilyenről vitát nyitni, hogy valójában, mi azaz ok, amiért nem tud velem sehova se eljönni. Nem érdekel már ez se, ezt is megszoktam. Nekem bőven elég annyi, hogy nap mint nap láthatom az iskolában. Érezhetem magam mellett, és néhány szót tudok vele válltani. Lehet így hamarabb elfelejtem, illetve hamarabb múlik az, amit iránta érzek. Az a baj, hogy nem akarom, hogy elmúljon ez az egész, mert reménykedek abban, hogy egyszer rájön mennyire is szeretem őt és végre egymásé lehetünk. De szívem legmélyén valahol, egy kis eldugott részben tudom, hogy ilyen soha nem lesz. Ezt nevezik viszonzatlan szerelemnek. Ilyen az, amikor mozgás sérültnek érzed magad, de járó képes vagy. Mindenki átesik ezen, csak valaki túl hamar. Habár.. szerintem ez nincs korhoz kötve, de sokan azt hiszik, hogy a ”fiatal” szerelem igaz szerelem. Ha az oviban meglátsz egy helyes lányt/fiút és a szíved elkezd kalimpálni nem azt jelenti, hogy te tiszta szívedből szereted és vele élnéd le az egész életed. Hisz akkor még azt se tudja az ember fia, hogy mi az a szerelem. Csak annyit tud az egész dologról amennyit a TV-ben lát és amit a környezetében tapasztal. Na de, nem okoskodok. Én is voltam óvodás valamikor : ) . Sokszor szívesen visszamennék az időbe. De lehet, nem változtatnék semmin. Ha az eddigi hibáimat nem éltem volna meg valószínűleg most itt ülnék, és nem tudnám, hogy mit hogy kell csinálni. Tapasztalatlan lennék.  Szóval nem biztos, hogy változtatnék bármin is. E-ből is rengeteget tanultam. Talán ő lenne az egyetlen ”hibám”  amin változtatnék (ha tudnék).  Azt hiszem ennyi elég is lesz egyelőre. Egy szép számmal búcsúznék. (Gyönyörű hangja van a nőnek.)